Az előző részben Léon Degrelle politikai pályafutásáról volt szó. Ebben a részben bemutatom, hogy a rexista vezér hogyan lett a Vallon Légió közlegényéből a Wallonien-SS Standartenführere, majd jól menő építkezési vállalkozó Spanyolországban. 

A Barbarossa hadművelet után Degrelle engedélyt kért a nemetektől, hogy önkéntes egységet szervezzen a keleti frontra. Ezt előbb elutasították, viszont később a katonai adminisztráció engedélyt adott a Rexnek egy frankofón belga önkéntesekből álló egység létrehozására. Mint ahogy az előző részben ismertettem, a németek Belgiumban a flamandokat támogatták, hiszen a vallonokat alacsonyabb rendű népnek tartották, mert ők a flamandokkal ellentétben nem voltak germánok. Ezért a német katonai vezetők a vallonoknak nem adtak engedélyt egy független Waffen-SS légió létrehozására, nekik a Wehrmachton belül kellett harcolniuk, Vallon Légió néven. A toborzás 1941 nyarán kezdődött el, eleinte csekély sikerekkel. Degrelle önként jelentkezett az egységbe, hogy ezzel is népszerűsítse a toborzást. Összesen mintegy 850 ember jelentkezett önkéntesként 1941 augusztusáig (ebből 730 rexista volt), így az egység egy zászlóaljat tett ki. Hivatalosan 373-as gyalogzászlóaljnak ( Infanterie Bataillon 373 ) nevezték, és a németországi Meseritzbe küldték kiképzésre az egységet. A légió a burgundi keresztet használta jelképeként.

A Vallon Légió katonái eskütétel közben

A Rexista Párt igyekezett propagandájában azt hirdetni, hogy a németekkel való együttműködés összeegyeztethető a belga patriotizmussal, hiszen a harc a legnagyobb ellenség, a bolsevizmus ellen folyik. Az egység különféle belső problémákba ütközött, mivel néhány önkéntes nem volt hajlandó személyes hűséget esküdni Adolf Hitlernek, másokat pedig egészségügyileg alkalmatlannak minősítettek; az önkéntesek csaknem egyharmadát 1941 októbere előtt hazaküldték. Mivel Degrelle soha nem volt katona, így egyszerű közlegényként kezdte meg katonai pályafutását a Vallon Légió színeiben. Az egységet 1941. novemberétől kezdték bevetni a keleti fronton a partizánok ellen. A vallon légió a 17. hadsereg részeként 1942. február 28-án vívta első ütközetét a szovjet erők ellen a Donyeck közelében lévő Hromova Balkánál. Súlyos veszteségeket szenvedett az egység, mind a betegségek, mind a harcok miatt, és az első hónapokban emberállománya 150 főre csökkent, ez a szám pedig a következő hónapokban még jobban megfogyatkozott, ezért egy új toborzási akció indult. 450 új önkéntest toboroztak, akik közül sokan Rex ifjúsági szárnyából kerültek ki. Degrelle személyes bátorságával növelte a vallon a légió morálját, akinek teljesítményét a német tisztek is elismerték. Májusban hadnagynak nevezték ki, és kitüntették az elsőosztályú vaskereszttel harctéri teljesítménye miatt. A háború alatt Degrelle 75 harci akcióban vett részt, és 34-szer megsebesült.  A vallon légió teljesítménye elismerést váltott ki a német vezetés, különösen Heinrich Himmler szemében is, aki az SS-t irányította. 1942 végén Himmler a vallonokat germán fajnak nyilvánította, megnyitva az utat az egységnek 1943. június 1-jén a Waffen-SS kötelékébe való belépése előtt . A vallon légiót átszervezték egy dandárnyi, 2000 fős Waffen-SS egységgé, SS-Sturmbrigade Wallonien néven, amelynek Degrelle az Obersturmbannführere, tehát ezredese lett.

Az egység a Wiking SS-hadosztály részeként harcolt a cserkaszi-katlanban, ahol Nyikolaj Vatutin és Ivan Konev által irányított 1. és 2. Ukrán Hadsereg bekerítette a b. 60000-80000 fős német haderőt Korszuny-Sevcsenkovszkij-Zvenyigorodka hadművelet keretében. Lucien Lippert, a Wallonien-SS Sturmbannführere a harcokban elesett 1944. február 13-án, helyét Léon Degrelle vette át. A szovjetek mindent megtettek, hogy a cserkaszi-katlanba rekedt német katonák egyike se élje túl a harcokat, de a németek a Wiking-SS és a Wallonien-SS vezetésével sikeres kitörést hajtottak végre, igaz kb. 55 ezer embert vesztettek a harcoló alakulatok. A Wallonien-SS is 70%-os veszteséget szenvedett, és a harcokban Degrelle is súlyosan megsebesült. Február 20-án Degrelle-t Hitler a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntette ki, amit maga a Führer adott át neki, a következő szavakkal: „Ha lenne fiam, akkor azt szeretném, hogy Önre hasonlítson!”

Miután Degrelle felépült, visszatért a keleti frontra, hogy ott a Tannenberg-vonalon, a nervai csatában harcoljon 1944 nyarán. A csatában Degrelle és egysége hősiesen harcolt, a csata végére a Wallonien-SS-nek csupán 20 embere maradt életben. A csata után visszatérték Németországba, ahol Degrelle-t augusztus 25-én tölgyfalombú lovagkereszttel tüntették ki a csatában való helytállásáért. 1944 októberében az összes német hadseregben szolgáló vallon katonát összevonták, és létrehozták a 28. Wallonien SS Önkéntes Gránátoshadosztályt, amelynek vezetése teljes egészében Léon Degrelle feladata volt. A dandárt később kiegészítették a spanyol önkéntesekből álló Azul Divízióval, és a francia önkéntesekkel, létszáma azonban így is csak 8000 főt tett ki. A keleti fronton vetették be az egységét, ahol 1945. februárjában a szovjetek egészen az Odera folyóig verték őket vissza. A következő hónapokban tömegesen disszidáltak az egység katonái, a fennmaradó 400 fő a schleswig-holsteini Lübeckbe menekült, ahol megadták magukat a brit hadseregnek, hogy elkerüljék a szovjet erők bosszúját.

Lübeckben Degrelle május 2-án találkozott Himmlerrel, aki Oberführerré léptette őt elő. Degrelle nem volt hajlandó megadni magát, ezért felszállt egy német haditengerészeti hajóra, amely a megszállt Norvégia felé indult, ahol május 7-én, Norvégia felszabadításának napján Josef Terboven, Norvégia volt birodalmi komisszárja feltette Degrelle-t és öt másik embert egy Heinkel 111-es repülőgépre, amely a francoista Spanyolországba vette az irányt. A repülőgép másnap lezuhant a La Concha strandon, San Sebastiánban, Degrelle-lel a fedélzeten, aki többek között lábtörést szenvedett, kórházba szállították és őrizetbe vették a spanyol hatóságok, viszont Franco nem volt hajandó őt kiadni Belgiumnak, ahol távollétében halálra ítélték a kollaboráns pártvezért.

A Heinkel-111 roncsai, amellyel Degrelle Spanyolországba szökött

1954-ben Degrelle megszerezte a spanyol állampolgárságot, és elkezdett kapcsolatba lépni más nemzetiszocialista száműzöttekkel. Villája hamarosan a neo-nemzetiszocialisták találkozóhelyévé vált. Degrelle az 1960-as években egyre inkább közszereplővé vált. 1969-ben SS egyenruháját viselte lánya esküvőjén, amely eseményről széles körben beszámolt a spanyol sajtó. Az 1980-as években Degrelle már jólétben élt, jól menő építőipari vállalkozó lett. Spanyolországban Degrelle számos könyvet adott ki a nácikról és háborús élményeiről, interjúkat és beszédeket adott, amelyekben dicsérte a nácikat. Egyszer megkérdezték tőle egy interjúban, hogy megbánt-e valamit a II. világháborúval kapcsolatban? Erre Degrelle válasza a következő volt: „Csak azt, hogy elveszítettük”. Nyíltan tagadta a holokausztot, 1979-ben, II. János Pál pápa auschwitzi koncentrációs táborban tett látogatása előtt, Degrelle nyílt levelet írt a pápának, amelyben tagadta, hogy Auschwitzban bármilyen szisztematikus gyilkosság történt volna, és hogy szerinte az igazi népírtás Hirosima és Nagaszaki amerikai, valamint Hamburg és Drezda brit bombázása volt.

1985. július–augusztusi számában a spanyol Tiempo folyóirat interjút közölt Degrelle-lel, amelyben megismételte a holokauszttal kapcsolatos szkepticizmusát, és azt állította, hogy Josef Mengele, az auschwitzi koncentrációs táborban dolgozó SS-tiszt közönséges orvos volt. és hogy nem léteztek gázkamrák Auschwitzban. Violeta Friedman, Auschwitz túlélője, akinek családját Mengele parancsára gázosították el, úgy döntött, beperli Degrelle-t, viszont a spanyol bíróság nem találta őt bűnösnek. Kalandos élete végül 1994. március 31-én ért végett, amikor is 86 évesen szívinfarktust kapott. Nyugodjék békében!